Történet egy házaspárról

 

Pár évvel ezelőtt történt. A 70-es éveinek közepén járó férj enyhe, jóindulatú bőrpanaszok miatt keresett fel több alkalommal. Ilyenkor felesége is elkísérte, mert több mint 40 éve éltek együtt és aggódott érte. Egy alkalommal csak egyedül jött és azt kérte tőlem, ha bármikor daganatra gyanús tünetet találok ne mondjam meg a férjének. Őt hívjam fel telefonon, majd együtt kitaláljuk mit és hogyan lehet közölni, de jobb lenne a bajt titokban tartani.

Ezt a szinte összeesküvéshez hasonló ötletet nem tudtam elfogadni. Azt javasoltam továbbra is együtt jöjjenek, legyen mindig jelen. A vizsgálat eredményét, a tennivalókat nekem közölnöm kell a pácienssel, ebből nem hagyhatom ki. Talán egyszer még jelentkeztek aztán elmaradtak.

Talán másfél-két év is eltelt, amikor az utcán összefutottam a hölggyel. Gyászban volt és könnyes szemmel mesélte, hogy belszervi daganatos betegséget diagnosztizáltak férjénél, pár hete volt a temetés. A szomorúságban számára vigaszt jelent, hogy férje nem tudta meg mi a baj. Ő igyekezett megkímélni mindentől, a kórházba is úgy ment be, hogy csak erősítő kezelést fog kapni. Együttérzésemről biztosítottam, majd elköszöntünk.

Elszomorodtam attól, amit hallottam. Az utolsó pár hónapot kölcsönös hazugságban kellett tölteniük, mert a hölgy ezt választotta. A férj nyilván tudta, hogy komoly beteg, ezt megérzik az emberek, nem lehet eltitkolni. Valószínűleg orvosa is közölt vele tényeket, de feleségére való tekintettel elfogadta ezt a megoldást.

Mennyivel jobb lett volna megosztani a kétséget, aggódást, fájdalmat, szorongást, méltósággal elbúcsúzni egymástól és nem hazugságban tölteni a hátralévő időt.
vissza a főoldalra